Holdfény… csillagok… vízhangzó lépések a kockaköveken… és egy arc, ami mindent megmagyaráz. Ami választ ad mindenre, de nem értesz semmit. Sápadt, fehér, jéghideg bőr, rezzenéstelen, érzelemmentesen szenvedélyes arckifejezés… izgatottan csillogó világoskék szemek… vérvörös, telt, szomjazó ajkak… éhes, hegyes, vakítóan fehér szemfogak. Az arc, melyet arany, göndör, kusza, mégis rendezett tincsek szegélyeznek. Az arc, melyhez a hallhatatlan test tartozik. És ez a test most suhan… élvezi, hogy a világ ura… hogy mindent megtehet… hogy gonosz lehet… és az is!... Gonosz. Mint művészetet végzi az ölést, óriási kínokat és szenvedés okozva másoknak. Mások szenvedése és vére az élete. Visszataszító… könyörtelen… hátborzongató… félelmetes… borzalmas… de mégis… páratlan… és gyönyörű… a neve Lestat.

Ezen a langyos, vérszagú éjszakán éppen ölni indul. Suhan keresztül az utcákon, parkokon, egészen a központi kórházig, ahol szerencsétlen áldozata már várja, de még mit sem sejt az ördögi tervről. Ott fekszik bénán, mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel az elfekvőben. Hetek óta nem tud aludni. Hozzátartozóit elvesztette egy balesetben. És már ő is csak a halálra vár. Ami meg is jelenik Lestat képében…

A Vámpír hosszú percek elteltével is csak állt a lány ágya előtt. Úgy, hogy ne láthassa. Nézte a villogó zöld macska szempárt, mely üvegesen meredt a falra. Nézte az édes kis pisze orron elterülő megannyi szeplőt. Nézte a gondosan kifésült hosszú fekete fürtöket. Nézte a vékony halvány ajkakat. Megakadt a szeme a formás kebleken. Elmerengett azon, hogy lehet ennyire tökéletes az emberi szépség… hogy lehet ilyen gyönyörű egy halandó nő. Csak a gondolat is élvezettel töltötte el, hogy kínozhatja ezt a nőt. De nem akart egy éjszaka alatt végezni vele. Látni akarta másnap is… és azután… és azután…és azután.

Hirtelen helyzetet változtatott, így a halandó számára is láthatóvá vált. Nem tudta mire vélni a dolgot. Valósággal megbabonázta Lestat külleme. Már annyira mindegy volt neki minden, hogy olyan apróságokkal, hogy esetleg az életére törnek nem is foglalkozott. Végig mérte a túlvilági lényt ember szemeivel, és megállapította, hogy tökéletesebb alakot, bármi legyen is az, még nem látott. Félelem nem tükröződött arcán, csupán kíváncsiság. Lestatot megdöbbentette a nőből áradó bátorság, s így arcát még vonzóbbnak találta. Ismeretlen érzés fogta el… Perceken keresztül csak nézték egymást. Vártak…

Majd Lestat lépett egyet előre… majd még közelebb… míg elért a nőig. Leült mellé az ágyra, és mélyen a szemébe nézett. Nem bírta levenni róla tekintetét.

A Vámpír keze megmozdult. A nő tudta ez lesz a végzete, s lesújt amire oly rég várt, hogy megszabadítsa szenvedésétől, a tehetetlenségtől. De csak megérintette az arcát. Érezte a jéghideg ujjakat a bőrén, ahogy végigsimították orcáját… majd ahogy végig táncoltak ajkai ívén… A Halandó keze lassan felcsúszott egészen a Vámpír kezéig… majd megérintette… hófehér élettelen tenyerét végigsimította, majd a Vámpír kezébe temetve arcát, egy könnycsepp gördült ki szeméből. Így adva értetlenséget a közöttük lévő megmagyarázhatatlan kapcsolatra. Lágy csókot lehelt a Vámpír kézfejére mire Lestat elhúzódott tőle… sose gondolta volna, hogy az ölés általi élvezet mellett más érzés is létezik. Olyan, ami nem rombol. Megrémítette a gondolat, hogy másoktól függjön. Félt. És ez még soha életében nem fordult vele elő. Teljesen összezavarodott. Egy utolsó pillantást vetett Áldozatára, majd láthatatlan sebességgel távozott. Nem tudta hová megy, csak minél messzebb a kórháztól. Megalázva érezte magát, amiért egy nő képes volt ezt tenni vele, úgy, hogy nem is tett semmit. A lány is tele volt válaszra váró kérdésekkel…

De abban a pillanatban mindketten ugyanarra gondoltak…: „látnom kell még…”